De tehetünk-e valamit mi a gyermekeink oktatásáért?

Az elmúlt napokban a parlament elutasította az alternatív oktatás és a magántanulói státusz létjogosultságát, ezzel megpecsételve számos hátrányos, vagy épp kimagaslóan tehetséges gyerek egyénre szabott fejlődését. Bekényszerítve ezeket a gyerekeket a jónak egyre kevésbé nevezhető közoktatási rendszerbe. Mindemellett az alternatív iskolákat is szabadságukban korlátozva kényszerítik az állami tanterv átvételére.

Általános és középiskolákban is azt tapasztalhatjuk, hogy már csak néhány lelkes és megszállott pedagógus harcol a diákok tanulásáért, jövőjéért. A többség kiégett, reményvesztett, szenvedve a rendszer, a kollégák, sokesetben a szülők elnyomásától, míg mások a magánéleti problémáikat az iskolába bevíve mérgezik a tanulókat és kollégáikat.

Május végén meglepődve olvastam a helyi hírekben, hogy az iskola sztrájkot hirdetett a rossz anyagi körülmények és a megnövekedett feladatok miatt.
Bele tudunk gondolni abba, hogy milyen következményekkel jár ez majd 10-20 év múlva.
Vállalkozóként és cégvezetőként azt tapasztalom, hogy egyre kevesebb a dolgozni akaró és képzett munkaerő. A szakmunkások 40 éves kor alatt gyakorlatilag eltűntek, akik pedig mégis a szakmában vannak azok gyakorlatilag alig értenek a szakmához.
20-25 évvel ezelőtt egy szakközepes érettégivel, technikummal és némi szakmai gyakorlattal az ember képes volt betölteni egy középvezetői állást. Ma ezek a diákok jó esetben betanított munkára alkalmasak, mármint azok, akik egyáltalán hajlandók dolgozni. ( Ennek legfőbb okát a szülők által teremtett jólétben látom, mert a gyereknek nem kell megküzdenie a jobb élet javaiért.)
De meglepődve tapasztaltam egy másik szélsőséget is. Budapest peremkerületi középiskolában saját felmérésem alapján, a diákok több mint 1/3-a rendszeresen dolgozik, ami becsülendő, de néha a tanulás rovására is megy megélhetési okok miatt.
Mindemellett a tanárok, a rendszer óriási nyomást gyakorol a diákokra a hatalmas tanagyagtömeg elsajátítási követelményeivel, aminek egyre gyakoribb következménye, hogy egyre több gyerek elveszti a fonalat a tárgyban és csak egy nagy káosz marad a fejében mire eljut az érettségire.
Ha elég jómódúak a szülők, akkor az iskola után szabadidőben mehet a gyerek magántanárhoz korrepetálásra.
A rendszer gyakorlatilag kinyírja a diákokat és a tanárokat egyaránt.
Látszólag a kormánynak, a pártoknak nem érdeke a tanult, gondolkodni tudó munkás. Engedelmes, manipulálható fogyasztókra van szüksége.
Évtizedekkel ezelőtt számos elmaradott távolkeleti országban rájöttek arra, hogy az elmaradottságból az oktatás a kivetető út. Ma ezek az országok mértékadó gazdasági hatalommal rendelkeznek, míg a fejlett nyugat a hanyatlás útjára lépett.
De nekünk, tanároknak, szülőknek, cégvezetőknek van-e módunk ezt a hanyatlást megállítani.
Ez nem kérdés, ez kötelességünk is, függetlenül attól, hogy a kormányok segítenek-e, különben 10-20 év múlva mind elpusztulunk.

De mit is kellene tennünk?
Pofon egyszerű ez leírva: mindenki tegye azt ami a dolga.
– a tanár tanítson ( képezzen életképes diákokat)
– a szülő neveljen ( neveljen intelligens, szorgalmas, jólnevelt gyereket)
– a diák tanuljon ( sajátítsa el a céljai megvalósításához szükséges alkalmazható tudást)

Ha ránézünk egy mai átlagos iskolára, valahogy nem ezt az ideális képet látjuk.

Mégis a kormányzati nyomás ellenére mit lehetne tenni magánemberként, hogy visszaállítsuk az oktatás becsületér?

– segítsük a tanárokat, hogy visszanyerhessék önbecsölésüket és lelkesedésüket hivatásuk iránt. ( Számos mentális program és tréning létezik, melyekkel cégvezetőket képeznek, a tanároknak is segítség lehetne, ha ezt elfogadnák.)
– az iskolákban oktassanak a diákoknak tanulástechnolódiát, hogy a tananyagokat hatékonyabban tudják elsajátítani
– a pedagógusok legyenek kíméletesebbek a gyerekekkel, ne öljék ki a lelkesedést a tömérdek házifeladattal, vessék ki maguk közül a gonosz, megkeseredett és bosszúálló tanárokat. Tompítsák a diákokra nehezedő nyomást a tanagyag észszerűbb, lényegretörőbb átformálásával.
– legyen a középiskolákban minél több olyan óra a diákok szakmákat ismerhetnek meg, akár szülők előadásai, vagy üzemlátogatások formájában, hogy mire választaniuk kell, legyen elég bőséges a paletta.
– a szülő nevelje a gyereket, ne csak az iskolától várja ezt. Erre egyik legjobb rehabilitációs módszer a házimunka. ( Gyerekkoromban az teljesen természetes volt, hogy a gyerek megetette a háziállatokat, kitakarította a lakást, az udvart, elment suli után a nagyszülőkkel a földekre dolgozni. Középiskolás koromban egy munkáskollégiumban laktam. 100 diákra 1 takarító volt. Mi diákok takarítottuk a szobákat, folyosókat. Úgy tudom japánban ez még ma is szokás. Mi sokat dolgozott, s már jobb módú szülők jobb életet szeretnénk a gyermekeinknek és azt mondjuk nekik: a te dolgod csak a tanulás, de ezzel hosszútávon mennyit ártunk mindkettőnknek?)
– szülő és pedagógus segítsen a gyereknek méltó célt találni, hogy öröm legyen az iskola
– a diák próbálja megérteni, hogy a tanár és a szülő a boldogabb életre próbálja felkészíteni, ne csak a „szivatást” lássák az elvárásokban. ( Cégvezető barátaim úgy látják, hogy annak lehet kényelmes, biztonságos élete, aki 40 éves koráig megteremti a saját egzisztenciáját. Tehát iskola elvégzése után nem éli fel, bulizza el a keresetét, hanem lakásba és egyéb családi élet megteremtéséhez szükséges vagyontárgyakba fekteti. Aki ezt addig nem teszi meg, annak anyagi küszködés lesz az élete.)
– erősítsük meg az oktatást segítő alapítványokat, társadalmi szervezeteket, hogy a pedagógia érdekvédelmének csendes harcát és az anyagi biztonságot segíteni tudják.

A történelmi tanulmányainkban azt tanították, hogy a magyar egy lúzer nép, mindig a bot rossz végén, a vesztesek oldalán állt. Pedig ez nem így van. A Magyar egy büszke és tehetséges nép, csak az utóbbi évszázadban önpusztító szokásokat vett fel.

Lépjünk a tettek mezejére, hogy a Haza újra fényre derüljön!